02 Kísérlet

Kísérleti alanyokat találni nagyon nehéz volt. Régebben az egyetemisták egy kisebb összegért, vagy akár egy tábla csokoládéért is simán bevállalták, de az régebben volt. Manapság a kutatás egyik sarkalatos pontja a kísérletekben résztvevők bérezése és toborzása. Azoknak van a könnyebb dolga, akik az alacsonyabb státuszú és intelligenciájú rétegeket is meg tudják célozni, de egy ilyen explorációnál szükséges, hogy a delikvens három értelmes mondatban össze tudja foglalni az élményét. Nos, ezek az emberek nehezen mozdíthatók ki. 

Két dolog érdekli ez intelligensebb fiatalságot: a pénz és az élmények. A pénz kevesek számára jön össze, de azoknak sok. Ők semmiért nem mozdulnak meg, ami az órabérük alatti díjazással párosul. "Kérlek ne kérj ilyet tőlem. Manapság nem viszik ki az emberek egymást a reptérre sem. Ezeknek semmi értelme nincs a nosztalgikus romantizáláson kívül. Inkább kifizetem a kertészemet órabérben, hogy elmenjen hozzád, és dolgozok ez alatt az idő alatt. Sokkal jobban járok." oktatta egyszer ki Justint egy sikeres barátja. És a pénz még a jobbik opció, mert ahhoz legalább legtöbbször el kell hagynia az embernek az otthonát. Az élmények viszont házhoz jönnek. A legfelsőbb réteget leszámítva a való világban közel lehetetlen olyan kaland lehetőségét biztosítani, ami akár csak távolról is megközelítené azt, amit a virtuális világ kínál. Szinte ingyen. Vagy legalábbis úgy tűnik, szokta Justin gondolni. A pici apróságok, amikre az ember oda sem figyel, összeadódnak. Egy új ruha a karakternek, egy fizetős élménycsomag, vagy egy virtuális belépő egy Esports meccsre. Az emberek mindenüket képesek erre elkölteni, és észre sem veszik. De végül is: mire gyűjtenének? Autóra? Bármikor repülhetnek az űrben fénysebességgel. Egyébként meg ott a tömegközlekedés, ami gyorsabb a külön sávok miatt. 

A  főleg harminc pluszos romantikus kisebbség számára szerencsére mostanság az ilyen programok is különleges és egyedi élményekként kvalifikálnak, mint egy neuropszichológiai kísérlet. Justin kutatásához pedig szerencsére nem kellett különösebben sok ember. De azok azért lehetőleg legyenek 120-as IQ felett. Az sem baj, ha régi barátok. 

- Én egy nagyon türelmes és elfogadó ember vagyok, Robert. Tőlem aztán cicanadrágban is jöhet a kísérletre, és annyira borostás, amennyire akar. Engem nem érdekel, hogy honnan származik, vagy milyen neműként identifikálja saját magát. A politika határeset, de igazából leszarom azt is. Egy dolog van, amit nem tudok elviselni: a hülyéket. Sajnálom. Ez az én kriptonitom. A hülyék. Egyszerűen kikészülök tőlük. 

Robert horkantva nevetett. - Akkor ezek szerint én nem számítok hülyének? Köszönöm. A feleségemnek is elmondhatnád. A pszichológusomnak csak hinne. 

- Na azért ezzel az ép eszűvé nyilvánítással még várjunk, kedves uram. A te esetedben könnyen lehet, hogy csak megszokásból kivételt teszek. - folytatta a viccelődést Justin. - Még most fogunk belekukkantani az elméd legsötétebb bugyraiba. Próbáld meg mellőzni a meleg poénokat vagy a Backstreet Boys koncertélményeidet. 

- Pedig azok mekkorák voltak. Ezerszer többet ért az ötvenedik sorból is mint ezek a szaros VR koncertek. 

- Na induljunk.- szakította félbe a barátját Justin - Egyik elektróda sem lazult ki? - Kérdezte, miközben ellenőrizgette a Robert fején lévő textil sapkából kiálló drótokat. A technológia eléggé elavult, de ezzel legalább úgy és akkor kísérletezgetett, ahogyan ő akart. Pénzt mondjuk nem kapott rá, de Robert, a gimis legjobb barátja bármikor szívesen beugrott egy rövid menetre, ha utána ez sörözésbe torkollhatott. Rob még a huszas évei végén írt egy olyan mobilos applikációt, amit végül a Microsoft vett meg. Azt, hogy mennyiért, soha nem árulta el, de az ezután vásárolt háza alapján egy tetemes összegért. Ő volt az egyetlen ember, akit Justin ismert, akit nem változtatott meg negatívan a pénz. Ideje pedig annyi volt, mint a tenger. A "harmincas nyugdíjas", így nevezte magát. 

- Indulunk? - lépett be a nagyjából 15 négyzetméteres, ablak nélküli szobába Katie, Justin kutatótársa. Hosszú, szőkés barna, egyenes haja volt, és Robert szerint pályát tévesztett topmodell. Voltak néha ilyen-olyan párkapcsolatai, de úgy igazán soha nem volt együtt senkivel. A munkája volt a valódi kapcsolata és a szerelme. Justin szerint kötődési problémái voltak, de ez valahogy soha nem merült fel, mint beszédtéma. A közös érdeklődési körük túlságosan lefoglalta minden pillanatukat. 

- Mhm. Gyere. - reagált a lány felé fordítva a fejét. - Leviszed, vagy toljam én? 

- Persze, szívesen. Rob, készen állsz? 

- Én minden pillanatban készen állok Katie. Mit szólsz ahhoz, hogy utána te is leugrassz velünk egy sörre? A haverom helye. Király sörök, király burgerek. Én fizetek, ha bevállalod a juicy lucyt. 

- Akkor Justin marad kielemezni az adatokat helyettem? Szuperül hangzik. De a viccet félretéve: vegyél három mély levegőt, az orrodon be, a szádon ki. Csak az ingát nézd. - kezdte Katie a hipnózist. 

A legjobb volt a szakmájában. Bár néha Justin elgondolkozott azon, hogy létezik-e olyan történet, ahol ne gondolná mindenki egymásról azt, hogy az illető a legjobb a szakmájában. "Ő a legjobb szájsebész Budapesten", "Ő csinálja a legjobb hamburgert az országban, nekem elhiheted". Mindenki valamilyen idióta státuszra vagy legalábbis befolyásos barátokra vágyik. 

Robert szuper alany volt. Nagyjából 10 perc elég volt ahhoz a mélységhez, ami egy új embernél optimális esetben fél óra. Ez félig a légkörnek, félig pedig annak volt köszönhető, hogy ez volt Rob körülbelül harmincadik hipnózisa. Egy egyórás kísérlet így nem volt több negyven percnél.

"30mp folyosó pls" - írta egy cetlire Justin, és odamutatta Katienek, aki különösebb meglepődés nélkül biccentett a fejével, miközben éppen 10-től számolt visszafelé. Ezt még nyilván végig kellett várni. Az "1" után már általában a megfelelő mélységnél vannak ahhoz, hogy szabadon választható szuggesztiókat lehessen adni. 

- A zene minden üteme egyre mélyebbre visz, és minden külső hang csak tovább segít a relaxációban. - mondta monoton, de elképesztően megnyugtató hangon - A következő harminc másodpercben nem fogok hozzád szólni, te pedig végig könnyedén ebben a relaxált állapotban fogsz maradni. Amikor kimondom, hogy "most", fél percig te a saját elméd csendes magányában fogsz várakozni a szokásos nyugodt helyeden. - folytatta, és lopva Justinra nézett kérdő tekintettel. Justin biccentett. - Most. 

Halkan kimentek és becsukták maguk mögött az ajtót. A szoba nem volt hangszigetelt, de a monoton búgó zene elnyomta a halk neszeket. 

- Gyorsan mondd. - sürgette Katie. 

- Indítsuk el a szívdobogásos programot, nézzük meg hogy reagál. - mondta izgatottan Justin. - Van most erre két óránk. Mondta, hogy ráér. 

- És ezt miért nem mondtad neki előtte? - kérdezte dühösen a lány. - Miért kell ezt titokban és a beleegyezése nélkül kipróbálni? 

- Azért, mert egyébként bemagyarázná magának a hülyeséget, meg ráparázna. Nem tudhatjuk, hogy mekkora a placebo hatás. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán van-e hatás. 

- Mivel három napja találtad ki. Talán azért? - méltatlankodott Katie. 

- Jólvan. Na! - próbálta kordában tartani a suttogását Justin. - Segítesz, vagy nem? 

A lány egy szemforgatással jelezte, hogy segít, és kinyitotta az ajtót. "Ő legalább annyira akarja ezt, csak ilyenkor mindig szereti kéretni magát." - gondolta magában mosolyogva Justin. 

A zene egy program segítségével szinte észrevehetetlenül keverődött át a módosított verzióra, ahol halk, de a tudatalatti számára észlelhető szívverés hangok tarkították a búgást. A szívverések nagyon lassan gyorsulnak, óránként 10%-al, a búgás pedig frekvenciában követte ezt a változást. A meglehetősen vad elmélet szerint ez gyorsítja az érzékelést, és ezáltal lassítja az időérzetet. Az elképzelés a gyerekek és felnőttek közötti észlelési különbségeken, és ezek időpercepciós vonatkozásain alapult. Az ihletet a világ legidegesítőbb legye szolgáltatta, aki életének egyik legidegesítőbb 30 percével ajándékozta meg Justint egy meglehetősen kimerítő nap után, 23:45 és 0:15 között. A technikai rész másnap került kidolgozásra, a hajnalban megírt cetlik alapján. 

A hipnózis innentől kezdve nem történhetett személyes apporttal. Katie egy ügyes átvezetéssel átadta Justinnak az irányítást, aki pedig egy előre felvett szöveget kezdett lejátszani, ami szintén követte az egész arzenál ütemét, és folyamatosan gyorsult. Két óra soknak számít, de azért nem eszeveszettül sok. Egy rekreációs irányított meditáció, vagy egy "bőséghipnózis" erejéig bármelyik unatkozó háziasszony képes a kanapéban ragadni egy órácskára. Két óra már egy fokkal  komolyabb utazás, de Rob tapasztalt volt. Stabil lassú légzése és szívverése volt, mintaszerű MR képpel. 

- És most. - Suttogta Katienek Justin, miközben a levegőbe dobolt a mutatóijjaival. - Most meglátjuk, hogy mennyire volt hülyeség az ötletem. 

Robert fejére feltette a VR- szemüveget, és a fülébe a fülhallgatókat. Ráklikkelt az utolsó hangfilera. Ez teljes, 2 órás,  121%-os gyorsításban tájékoztatta Robot, hogy háromra ki fogja nyitni a szemét, és be fog számolni arról, hogy mit lát, miközben tökéletes relaxációban marad. Backstreet Boys koncert indul. Justin remélete, hogy elég konfortos Robnak ahhoz, hogy ne ijedjen meg túlságosan. 

- Koncerten vagyok - kezdte Rob, érezhetően gyorsabban. A pulzusa emelkedik, a légzés egyre szaporább. - Mindenki... lassú... mi ez? - a pulzus már 100 felett. - Mi történik itt? Mi a faszom ez? - A pulzus eléri a 135-öt. 

Egy hatalmas levegővétellel tépte le magáról a headsetet az egész sapkával együtt, lerántva az egész készüléket. A szemeiben félelem és pánik volt, a kezeit nézegette és egyik oldalról a másik oldalra kapkodta a tekintetét. 

- Nyugi Rob, figyelj a lélegzetvételedre. Gyerünk! - igyekezett megnyugtatni a barátját Justin, pedig ő maga is nehezen tudott hideg fejű maradni. Katie megdermedve állt a monitor mellett. 

- Mit csináltok Justin? Beadtatok valami szart? Mi ez? Miért ilyen lassú minden? Valami baj van? Mi történik? Vibrál a fejem. - törölgette a homlokáról az izzadtságot a kezével Robert. El fog ájulni. Bár már nem mérte semmi, de a szívverése egészen biztosan a személyes maximuma környékén volt. 

- Kinek szóljak Justin? - kérdezte remegő hangon Katie. 

- Rob! Nézz rám, minden rendben van, minden oké, ez a valóság, csak egy picit felpörgettük az észlelésedet. Mindjárt elmúlik a hatás - próbálkozott Justin, bár fogalma sem volt, hogy tényleg elmúlik-e mindjárt a hatás. A zene! - Csukd be a szemed, és teszek be zenét, semmi mással ne foglalkozz - mondta, és visszatette a hipnotikus hangfilet az utolsó öt percre ugorva. Szemével idegesen intett Katienek, hogy kövesse a folyosóra. 

- Nincs lelassítós hangfileom. Elbasztam. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fog működni, vagy legalábbis nem lesz több, mint valami vicces illúzió. Szaladj fel Zozóhoz az ötödikre, és csináljátok meg most. Mire felérsz, az email fiókodban lesz az eredeti hangfile. 

- Mondtam, hogy...

- Légyszíves. Menj. Azonnal. - nyomatékosította Justin, minden szót illusztrálva a kezeivel. - Nekem is van egy ötletem, baszki, de most erre nem érünk rá. - suttogta a lehető leghangosabb suttogással Justin. A tekintete szikrázott. Katie bólintott, sarkon fordult és elszaladt. 

"bassza meg, bassza meg." motyogta magában, miközben visszament a szobába. A telefonján gyorsan elküldte Katienek a hangfilet. Biztos, ami biztos. Most pedig kezdődjön a 'B' terv. Robert stabilizálódni látszott a zenétől. De hogy szóljon hozzá egyáltalán? Nem tud 121%-os tempóban beszélni. Remélte, hogy annyira nem lesz lényeges a pontosság. Támadt egy ötlete. Belehallgatott az előre felvett hipnotikus szövegbe. Próbálta utánozni saját magát gyorsabban. Először csak tátogva. "Na lássuk" - sóhajtott.  

- Robert. Háromig fogok számolni. Minden számolás egyre lassabb lesz, a hármas számnál pedig a tempónak megfelelő észleléssel fogsz felébredni nyugodtan és relaxáltan. - Hülyén hangzott az ötlet is, meg az is, ahogy beszélt, de mégis mit kéne tennie? A semminél lehet, hogy jobb. Gyorsan belehallgatott a hanganyagba egy óránál. Egy klikkeléssel áttette a hipnotikus zenét is az egy órás állapotára.

- Egy. A pulzusod és a légzésed normalizálódik, az észlelésed követi a zene és a hangom ütemét. - fél órához ugrott. Itt már alig érezte a változást. Áttette a zenét is. 

- Kettő, mozgasd meg a végtagjaidat, és figyelj a légzésedre, mikor a háromhoz érek, kinyitod a szemed, és azonnal alkalmazkodsz a környezetedhez.

"Gyerünk baszd meg!" mormolta magában, és megdörzsölte a jéghideg kezeit. Lekapcsolta a zenét. A kezével csettintett egyet Rob füle mellett. 

- Három. Nyisd ki a szemed most!

Robert kinyitotta a szemét. Meggyötörten, de megnyugodva nézett körül. Bejött a "B" terv, az elme gyorsabban áll vissza a megszokott valósághoz, mint ahogy engedi, hogy becsapják egy torzzal.

- Jézus mária, fater. Ez meg mi volt?

- Jól vagy? - Tette barátja vállára a kezét Justin.

- Szerintem igen, de nem sokon múlott, hogy kiboruljak. Szóval mi volt ez? Valami szer, vagy teljesen virtuális?

- Egyik sem. Ha most igazam van. - itt vett egy mély levegőt, és becsukta a szemét pár másodpecre. - Ha most jól gondolom, Rob, akkor ez a valóságról alkotott eddigi elképzelésünket írja újra.