03 este otthon az asztalnál ülős rész, időben már a prológus után

- Az egész élet egy nagy szopatógép. - kezdte a monológot. - Minden összeáll, minden ki van találva és meg van magyarázva és meg van támogatva a tudomány által. Teljesen érthetetlen, ami történik. Olyan, mintha az élet direkt minket akarna szívatni. 

A hangja reszketett az idegességtől. Mély lélegzetet vett, és színpadiasan becsukta a szemét a két mutatóujját felemelve. Időről-időre törekedett arra, hogy kiszúrja azt, ha eluralkodnak rajta az érzelmek. Ilyenkor megpróbálta elcsöndesíteni az elméjét, és észrevenni az esetleges új nézőpontokat, amik addig potenciálisan elkerülték a figyelmét. 

- Oké, most túlreagálom... Elismerem. - kezdte - Persze nehéz nem túlreagálni egy halálesetet, aminek én is az okozói között voltam. - mindkét kezével hevesen gesztikulált, minden szónak nyomatékot adva - Szóval mi lehet az, amit nem veszünk észre - Itt szünetet tartott. A tekintete a gondolatok cikázásától teljesen üveges lett. Pár pillanat múlva egy szinte észrevehetetlen fejrázással hozta magát vissza a jelenbe. - Lefogadom, hogy valami apró, idegesítő hülyeség, amit bárki észrevehetett volna, ha elég alázatosan áll a munkájához. És most baszhatjuk. Most már szinte lehetetlen, hogy meglegyen. - az érzelmek ismét kezdték átvenni a hatalmat - Mégis hogy az Istenbe találunk meg egy olyan problémát, ami a programozástól az élettanig bárhol megbújhat. Ha egyáltalán létezik. 

A kétségbeesés és a bánat láthatatlan súlyokként nehezedtek a fejére, ami kontroll nélkül zuhant bele az ebédlőasztalba. A két pohárból az egyik kiborult, a bor pedig lassan terjedve ráfolyt a hajára és a fülére. Mindketten csöndben voltak. Ez nem az a pillanat volt, amikor ilyen apróságokon érdemes fennakadni. Alice tökéletesen értette, hogy mi forog kockán. A kapcsolatuk egyik meghatározó eleme volt a kölcsönös tisztelet egymás iránt. A személyes tér tisztelete. Vannak pillanatok, amikor nincs szükség okoskodásra.  

 - Hogyan találjuk meg úgy, hogy ha kiderül, hogy nem az volt, amire tippelünk, akkor potenciálisan meghal valaki. Megint. 

Alice a kezével megérintette Justin haját, és egy óvatos cirógatással tette egyértelművé, hogy jelen van a beszélgetésben, és átérzi a helyzet súlyát. 

- Miért kapom ezt? - nyögte alig hallhatóan Justin. - Mi ez? Valami kibaszott karma? Valami láthatatlan blokád köztem és a siker között? 

- Te is tudod, hogy már most többet értél el, mint az emberek nagyon nagy százaléka - szólalt meg először Alice. - Mindig vannak mélypontok. 

- Mélyontok... - utánozta párját nem titkolt undorral Justin, még mindig az asztalnak beszélve - Meghalt egy ember baszd meg. Ez nem mélypont, ez egy kibaszott katasztrófa. - Ezen a ponton kiemelte a fejét a borból és mélyen Alice szemébe nézett. - Mindennek vége. 

- Nincs mindennek vége - próbálkozott Alice

- Hagyjál már békén! Miért kell ez a hülyeség? Miért nem vagy képes arra, hogy egyszer igazat adj nekem? Ne haragudj, hogy nem tudok zen mester lenni most. Ne haragudj, hogy ha úgy tűnik, hogy nem tudom tökéletesen kezelni ezt a helyzetet. - fröcsögte, a tökéletes szót kifejezetten kiemelve. 

Alice nem reagált, csak nézett maga elé. Ezt nyilván nem gondolja komolyan. 

Mély levegő. 

Mély levegő...

- Oké. Rendben. Igazad van. Bocsánatot kérek. - mondta, miközben felállt és megkerülte az asztalt, majd hátulról megölelte Alice nyakát. - Te vagy az, aki egyáltalán nem érdemled ezt. Ne haragudj, hogy rajtad töltöm ki a haragom. Csak... - tartott szünetet - csak kinek mondjam akkor? 

- Értem, hogy ki vagy bukva. De most, ebben a pillanatban mit csináljunk? Mit kéne mondanom? Szerintem tegyünk be valamit, üljünk le a tévé elé. Tölts magadnak egy új pohár bort, és próbálj meg ma nem agyalni ezen ma már többet. Majd holnap kitalálod, hogy mi legyen. - javasolta Alice. 

- Jó... - gondolkodott el Justin. - Jó, igazad van. Most nagyon nem tiszta a fejem. Teljesen kinyír ez az egész. 

- Na. - indult el Alice a nappali irányába. 

- Rendben. Értettem. Bocsánat. De akkor én választok, és darabolós gyilkosost nézünk. - váltott hirtelen cinkos mosolyra az arca. 

- Legyen. - sóhajtott mosolyogva Alice.