01 Prológus - Az első szimuláció

Fél óra az ébredésig. 

- Lehetetlen, hogy ne sikerüljön. - mondta Justin, inkább csak magának. A kifelé történő bizonygatás ideje lejárt. A tét pedig túl nagy volt ahhoz, hogy számítson, mit és hogyan mond az ember. 

A program 15 éves múltjának ez volt a tetőzése. Az egész emberiség, az élet újradefiniálása, vagy egyáltalán definiálása lenne az, ami a program működése esetén megvalósulna. 

Az idő, mint dimenzió viszonylag hamar megdőlt, és ebben a tudomány és a metafizika érdekes módon különösebb konfliktus nélkül egyet tudott érteni egymással. Az idő, a dolgok szisztematikus szétesése a szétesés mértékén és ütemén, valamint ennek az érzékelésen múlt. Egy újszülött és egy 70 éves ember között az érzékelt idő között két és félszeres a tempókülönbség, de ezt már a huszadik században is tudtuk. Arra, hogy ezt mennyire lehet tágítani, csak később jött rá az emberiség a Justin féléknek köszönhetően. 

Szóval az érzékelés, és az érzékelt környezet tulajdonságainak mesterséges megváltoztatása az agyunk észlelésért felelős területei számára egyet jelentett az idő, mint szubjektív érzéklet változásával. És ehhez nem volt szükség kómára, sem halálközeli élményre - ezek voltak az időérzékelés drasztikus változásainak a végpontjai a program előtt. 

Kereslet-kínálat, ugye. A drasztikus sikert arató kapitalizmus és a fogyasztói társadalom az elégedetlenséget és az identitáskeresést helyezte előtérbe. A vásárlókedv és a passzivitás ellenpontjaként a jelennel való elégedetlenség a tudományokat is megihlette. Az élet egészen egyszerűen nem elég gyors már az emberiség számára. 

A huszonegyedik század technológiai vívmányai, a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia kapcsolódtak össze korábbi felfedezésekkel a neuropszichológia területén, a program pedig - egyáltalán nem meglepő módon - egy playstation exkluzív játék fejlesztéséből nőtte ki magát. A korábban főleg mikrotranzakciókra épülő szerepjátékok zenéiben használt hipnotikus ütemek vicces módon végig egy lépésre voltak attól, ami később a nagy áttörés volt az időpercepció mesterséges megváltoztatásában. 

Az emberi elme nem képes hipnózis alatt olyan dolgokra, amiket maga a hipnotizált személy ne akarna. Később Justin mosolyogva gondolt vissza arra, hogy ezzel mennyit foglalkoztak. Ahhoz képest, hogy a valódi identitásunkat adjuk fel egy meglehetősen hosszú időre, nevetségesen kevés volt az az ember, aki ne rendelkezett volna a megfelelő hipneábilitással. Ennyire keveset jelentett a valóság 2022-ben. 

20 perc az ébredésig. 

Az első fontos feladat az volt, hogy megtalálják azt, hogy mi az a lassulás, amihez probléma nélkül alkalmazkodik az elménk. A változás százalékos volt, és ebből kifolyólag exponenciális volt a lassulás. Végül a szívverés érzetének érzékelésküszöb alatti stimulálásával ez óránkénti átlagosan 10%-nál maximalizálódott. Az ingadozás szinte elhanyagolható az emberek között, kevesebb mint 1%. Egy kicsit olyan volt, mintha ez lenne a genetikailag kódolt határunk. Az első nyolc óra után ért el a szervezet az életben maradáshoz szükséges legalacsonyabb aktivitási szintet óránkénti két lélegzetvétellel és 25-ös szívveréssel. Ez már a percepció változása ellenére sem csökkent tovább. Az élettani szükségletek biztosítása a korábban betegségek esetén használt módszereken alapulva történt, katéterrel és infúzióval.  

10 év 87600 órából állt, viszont napi átlagosan 8 órányi átugrott alvásidővel ezt körülbelül 58000 aktív órára lehet redukálni. Ahhoz, hogy ezt az élményt egy nap leforgása alatt meg tudjuk élni nagyságrendileg 0,4 ezrelékére kellett lelassítani az időpercepciót. Ez az óránkénti 10%-os lassítással három napba telt. A "quick10" program összesen egy hétig tartott, három rávezetőnappal, egy napos szimulációval és három levezetőnappal. 

A kutatók a kutatás során számos alkalommal lementek már rövidebb időszakokra, és eddig egyetlen alkalommal sem volt probléma az ébredés. A program kísérleti valóságai viszont egytől egyig egyszerűek és lekerekítettek voltak. Énvesztés nem történt egy alkalommal sem. A kísérlet során az énvesztéshez legoptimálisabbnak határozott N,N-Dimethyltryptamine, rövidebb nevén DMT eddig még csak külön, szimuláción kívül volt alkalmazva. Együtt még soha. 

10 perc az ébredésig. 

A DMT inhalálása a harmadik nap letelte után történt, az anyaméh élménnyel kezdődő valódi szimuláció előtt. A valóságban kevesebb mint egy perc alatt ható szer az alternatív valóságban egy közel két napos "trip" volt, ami még úgy is, hogy a tibeti halálmeditációból inspirálódott, kvázi tökéletes halálélménnyel volt megtámogatva, egy hatalmas kockázat volt. Ha a kísérleti alany ledobja magát a szimulációról, akkor valószínűleg vagy szívmegállásban meghal, vagy a sikeres újraélesztést követően egy olyan helyzet elé állítja a tudományt, amivel még soha nem találkozott: egy olyan elme vészreakciójára, amely közel háromezerszeresen lelassított percepció után próbál helyreállni élettani és érzékelési szempontból. 

Katie esetében semmi probléma nem volt. Korábban heroinfüggő, végső stádiumos rákosként nem volt különösebb identitáskrízis a mesterségesen generált halálélmény. A DMT hatott, és az időbeli eltolódásnak köszönhetően Justinék 50 másodperc után már elégedetten csaphattak egymás kezébe. 

A program első teljes szimulációjának a neve az "Újjászületés az Örömben" névre hallgatott. A kísérleti alany mesterséges életének első tíz évét élte meg, ami után egy egyáltalán nem kellemetlen megfázás elhúzódó álomepizódján keresztül tér majd vissza a valóságba. A virtuális valóság létrehozása annál könnyebb volt, minél fiatalabb életszakaszt élt meg a játékos. Az első tíz év során egy városrész és két nyaralóhely volt a teljes játéktér, és 38 komolyabban kidolgozott karakter elegendő volt. A karakterek kidolgozásánál írók, pszichológusok és mesterséges intelligencia kutatók dolgoztak együtt programozókkal. 

Az Újjászületés az Örömben egy igazi jutalomjáték volt. Minden, ami egy egészséges személyiség kifejlődéséhez szükséges, benne volt. Harmonikus kapcsolatban lévő, gondoskodó anya és apa, nagyszülők, és gondozók. Egy mesébe illő városrész, amerikai álom mintára, és a tökéletes bölcsőde, óvoda és iskolaélmények. Mindez három nyelvvel való folyamatos érintkezés és egy zenei különprogram kíséretében. Ez volt a Program igazi erőssége, és szerencsére az egyik legkönnyebben kódolható része is. Az leszel, ami lenni akarsz. A tervezett alapélmények egészen elérhető áron, a speciális igények pedig a programozás bonyolultságától függően személyre szabott, de kevesek által megfizethető élményt nyújtanak majd. 

Ébredés. 

Justin önkéntelenül ökölbe szorította a kezét. Saját magát szinte kívülről látta az adrenalintól. A rezgő, lebegő lelke magán kívüli állapotban nézett ki a két pici lyukon. 

- Könyörgöm, Istenem! 

Irónikus, ahogy a legkritikusabb pillanatokban valamilyen vallásos kliséhez térünk vissza. Mégis. Mégis olyan természetesnek tűnik. Ha ez most sikerül, akkor a Program újraírja az emberi létezést.  Egy hét alatt nyelveket tanulhatunk meg, miközben orvosi egyetemi diplomát szerezhetünk, vagy kiolvashatjuk az összes releváns szépirodalmi művet egy malibui tengerparti villa tetőteraszán. A lehetőségek végtelenek. Virtuális halhatatlanság, kvázi-végtelen kompetencia, akár a Mátrixban. Sőt, még jobban, mint a Mátrixban, mert itt nem halhatsz meg, hiszen a Program nem gonosz robotok, hanem az emberek kreálmánya. A pozitív Mátrix. 

Katie nem ébredt fel. Öt másodpercet töltött a valóságban. Ennyi idő telt el aközött, hogy kinyitotta a szemét, és hogy leállt a szíve. 

Justin feje vibrált. A torka összeszorult, a szívverése megemelkedett. Miközben kétségbeesetten próbált levetőhöz jutni, az egész testét kiverte a hideg veríték. Pánikroham. Neuropszichológusként a tünetek beazonosítása nem volt nehéz. Személyes tapasztalata viszont soha nem volt még. Ez volt az első pánikrohama. A megoldásról tudna írni egy komolyabb esszét fejből, most azonnal, de így, nyakig benne az érzésben ez az egész mégis oly távolinak és elérhetetlennek tűnik. Vége. 

Gondolj valami másra! Tereld el a figyelmedet! 

Vesztettünk! Katie meghalt. A Program megölte Katiet. Gyilkosok vagyunk. 

Figyeld a lélegzetvételedet! Kilégzés! Belégzés! Meghalt. 

Az EKG sípolására rezonált az egész koponyája, mintha a saját füle sípolása lenne. Nem sikerül. Lélegezz! A feszítő érzés végül szédulésbe váltott. A látóterének a széle elkezdett elsötétülni. A sötétség megállíthatatlan gyorsasággal haladt befelé. 

- Bassza meg! - gondolta, mielőtt elvesztette az eszméletét.